Termő rónák végtelenjén, Szenttamás határában,
Ott botlottam én el, Perczel Móric éles kardjában.
Ez volt a fegyverünk, mi a gyilkosokat levágta,
Drága magyarságunkat akkor mindhalálig óvta!
Mert sehol sem dúlt úgy a magyar elleni düh, mint itt,
Hol a rác lázadók halálra kínoztak mindenkit.
Mert a déli magyar határokon áttörő szerbek
Úgy hirdették, hogy most minket a hazánkból kivernek!
Koponyánkon százados szokás szerint dohányt vágnak,
Minket pedig gyermekestől mind a Tiszába hánynak...

Utas, ha Szabadkáról mégy az ősi Szerémségbe,
Kettős templomtornyot látsz majd a Bácsság közepébe’.
Hallottál-e már a véres tornyú Bácsszenttamásról...?
Bechtoldról és az elárult negyvennyolcas csatákról?!
Némethon századosa jön itt színlelt segítségül;
Ártatlan magyarokra, Bécsből — vérförgeteg készül!
Máriássyék hős rohamát Bechtold elárulja;
Honvédek vérét — lázadók földváránál – kiontja.
Helybéli rab magyarok emelték e „Rácerődöt”,
Az öles várfalaknál sok „kutyá madzsár” sínylődött!

Kárörvendve vonul vissza Bechtold most Óbecsére:
Javában patakzik már Bácsszenttamás magyar vére.
A „rácvédő” gaz haramiák védtelen emberek,
Gyönge nők és sikító gyermekek ellen hősködnek!
A templomtornyok közt is gyerekek lógnak pórázon;
Apránként lövöldözik ott őket — előbb csak lábon...!
El is híresült a kettős torony e rút gazságról:
Hisz’ alatta egyezett meg Bechtold — a népirtásról...
Már akkor pezsgett borában az iszonyú áldomás:
Könnyet és vért csorgatott e pohárba — a mészárlás!

A kéttorony alatt, hol egy hete Bechtold pezsgőzött,
„Madzsaricák” pőre tömege, hiába könyörgött...
Keblükön áthúzott nyársra őket mind sorba fűzvén,
Korbács alatt kell táncolniuk — golyókkal a végén...!
Kétezernyi bentrekedtre egetverő kínzás vár,
Tóth orvosnak kezét-lábát fűrészelik le immár.
Mert véres árnyak már a Kuszly-házban is dolgoznak:
Női kebleket darabolnak, gyermeket csonkolnak.
Ki is szögeznek egy élőt, a templom kapujára;
Itt feszítik meg, vagdalják is, Isten fiát – újra...!

Ily nagy kínnal halnak Bácsszenttamáson a „madzsárok”,
Eleven embereket sütnek itt a szakadárok...!
Golyók közt úsztatja át Károlyi Ede a vizet:
Egymaga ment meg a pokol tornácáról többeket.
Ott zokog még Damjanits is, a rác lázadók réme,
Bécs titkos ügynöke alatt nincs sok lehetősége!
Nézi, mint hajszolják Tikréten a magyart — ihol, ni!
Kit a „rácvédő” kar elér, annak fejét is veszi...
Mikor aztán lakomára hívott Bechtold nevetve,
A válasz csak ennyi volt: „Borod vérrel van keverve!”

Fekete lett az éjszaka, már egy csillag sem ragyog;
Jó nem látni most az égnek, mit Bécstől e nép kapott!
Az utolsó száznegyven férfit „Szerbobránba” viszik,
Ott a magyarság virágát kegyetlenül kivégzik...
Táncol a gyilkos had s mindegyre kurjongat:
Játsszunk most a fejekkel! — még nem elég a gyalázat...
S rugdossák is fáklyafénynél a rémes „labdákat”,
Lemetszett hímtagokkal pöckölik ki a szájakat.
Fölkarózott fejek sora mered innen másnap le:
Pompázik a „Szerboszrám” — Szenttamás Koponyahegye!

Háromszor árulták el negyvennyolcban Bácsszenttamást,
Egyszer még a német hóhér, aztán jött a bunyevác...
Fél évre rá Perczel Móric fölüzent már Kossuthnak,
Küldje csak le őalája, e magyar huszárokat:
Mert hogy harmadjára sem szabadítják föl Szenttamást?
Mit csinálnak? Vezérjökből ettem volna paprikást...!?
Nagy Istenünk, most hozzál föl ránk fényes holdvilágot,
Hadd csináljunk Bácsszenttamáson egy kuruc világot!
El is veszett „Szerboszrám” — de nem a gonosz szelleme!
A helységnévben mindmáig él átkos „dicsősége”...

E címzés tölt meg érces gőggel „bátor rác karokat”,
Könnyel és iszonyattal — magyaroknak szánt sorsokat.
Ennek okán — majd száz évre — jött ismét a gyűlölet,
Kaszálj le hát még egy-két ezer „kutya madzsár” fejet...!
Kettős tornyok alatt hevert ismét szegény Szenttamás:
Ki az aki megint gyilkolt? Jéló! Ozren! Oly sok más...!
A muszka alatt betörő vöröscsillagos szerbek,
Újfent hirdették: most minket a hazánkból kivernek!
Koponyánkon százados szokás szerint dohányt vágnak,
Minket pedig gyermekestől mind a Tiszába hánynak...